Történelem
Mélységes mély a múltnak kútja – szemelvények a legkisebb hajúdváros történetéből
Városunk elnevezése
Belperch, Zegun de Perch, Perch, Peerch, Vámospercsh, Pércs, Vámos-Pércs, Wámos-Perch, Hajdú-Vámospércs, Vámospércs – évszázados sorminta. De vajon honnan is származik városunk elnevezése? És mikor bukkan fel először az egykori összefüggő erdővidék szívében emberi település az írott nyomok tükrében?
Városunk először a váradi püspökség 1291-1294 közöttire keltezett tizedjegyzékében fordul elő Belperch néven – ennek több mint hétszáz éve! A nyelvészeti kutatások szerint a „Bel” előtag az „irtvány, tisztás” jelentésű szláv eredetű szóból származtatható (például ugyanerre a formára lehetünk figyelmesek a Bélmegyer, Monosbél típusú helynevekben). A Pércs utótag alapja egy, a régi magyar nyelvben ismert „Pér” személynév „cs”-kicsinyítő képzős változata. Feltételezhetően a latin Petrus-ból közvetítéssel került a magyarba. Valószínűleg a birtokosáról nyerte nevét mindegyik Pér, Pércs névtípusú falu, jellemzően a 13. század előtt.
Vámospércs második előfordulása Zegun de Perch formában azonosítható. A „Zegun” a 12. század elejétől ismert Szegény (Zegen, Scegun, Scegyun, Scegen) személynév, szintén a birtokosra utalhat.
Ezt követően évszázadokon keresztül a Pércs név használata kereshető vissza a forrásokban. A „Vámos”, „Wámos” megkülönböztetés a 15. század után jelentkezik, habár a település – oklevelekkel bizonyítható módon – már 1338 előtt vámszedő hely volt.
A település első patrónusa – Mátyás király (1443 – 1490)
Hunyadi Mátyás jelentős uralkodóként vonult be a magyar történelembe, aki felvirágoztatta a reneszánsz kultúrát a Kárpát-medencében, létrehozta a Corvina kódexeket, megerősítette az állam gazdaságát, jelentős hadi sikereket ért el, megszervezte a Fekete Sereget, fontos célja volt egy törökellenes államszövetség létrehozása. Hunyadi Mátyás városunk történetében meghatározó szerepet játszott azzal, hogy „Vámospercsh” vámszedő jogait megerősítette és kiszélesítette, ezzel kiváltságos jogosítványokat biztosított a településnek. Nem véletlen az sem, hogy a humanista műveltségű uralkodó lett iskolánk névadója.
Mátyás király Kolozsvárott született 1443.február 23-án, Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fiaként. Nevezik Corvin Mátyásnak, az igazságos Mátyás királynak, hivatalosan I. Mátyásnak, de a köznyelv egyszerűen Mátyás királyként emlegeti. Az ország legműveltebb emberének, apja belső munkatársának, Vitéz János váradi püspöknek az irányításával sajátította el korának humanista színezetű világszemléletét. Megtanult magyar mellett latinul, csehül és németül. Apja tolmácsaként is tevékenykedett fontos politikai tárgyalásokon. Mindössze 11 éves volt, amikor apja Erdély vajdájának kardjával személyesen ütötte lovaggá Nándorfehérváron. Tíz év vel idősebb bátyjának kivégzését rabként élte át, majd V. László király Bécsbe, azután pedig Prágába vitette. Mivel 1457 őszén V. László pestisben meghalt, következő év január 24-én, a korábban apját támogató köznemesi rétegek segítségével Mátyást királlyá választották. A fiatal király nehéz elvárásokkal találta szemben magát, ugyanis a hatalmát korlátozó kompromisszumok és titkos egyezségek megkötésének eredményeként kerülhetett trónra. A kezdeti nehézségeket követően Mátyás háttérbe szorította riválisait és egy roppant erős központi hatalom kiépítésére tett kísérletet több lépésben. Először is gondoskodott arról, hogy uralmát ne tudják korlátozni a főnemesek. Uralkodása idején előfordult, hogy jobbágysorból származó tehetséges embereket vett pártfogásába. Ilyen volt Bakócz Tamás későbbi bíboros, aki mindeddig az egyetlen, esélyes, magyar származású pápajelöltünk volt, vagy Dóczi Orbán, aki rövid ideig Bécs püspökeként tevékenykedett. Másodsorban központosított hivatali rendszert alakított ki, melyben ő maga tudta irányítani megbízható és felé elkötelezett hivatalnokokkal egész országát. Végül kiemelendő, hogy jelentős pénzbevételek kialakításával és saját zsoldossereggel tökéletesen megszüntette az Árpád-kortól jellemző király–nemesség függésrendszert és független külpolitikát folytathatott. Az erős állam, a fejlődő gazdaság, a határozott adópolitika lehetővé tették, hogy Mátyás Közép-Európa elsőszámú uralkodójává váljon. Legáhítottabb célját, a Német-Római Császárság irányításának átvételét, korai halála megakadályozta.
A legenda szerint Mátyás király – akihez nem csupán az „igazságos” jelző tapad, hanem az „álruhás” is – gyakran kereste fel a nép fiaként alattvalóit, hogy nem csupán az uralkodói trón magasából, hanem testközelből is láthassa népe boldogulását, sérelmeit, kívánságait. Álruhás terepszemléi során gyakran került nem várt helyzetekbe... gondoljunk csak a Kolozsvári bíró című történetre, amiben a kíváncsi király „jutalma” huszonöt botütés lett. Környékünkön tartja magát a monda, miszerint az álruhás Mátyást kegyetlenül megvámolták a szigorú pércsiek... Végeredményben mégsem neheztelt meg túlságosan őseinkre a király, hiszen vámszedő jogaikat csak tovább erősítette. Mátyás király azért is kelthet csodálatot bennünk, mert számos monda és mese él róla a nép ajkán. Úgy tűnik, eleink is kedvelték az uralkodót, különben nem őrizte volna meg ennyire szerethetőnek az emlékezet.
A település második patrónusa – Bocskai István (1557-1606)
„Magyarok Mózese”, „hajdúk édesatyja”, Erdély fejedelme, protestáns főnemes, a Habsburg udvarban nevelkedő diplomata, egyetlen győztes szabadságharcunk vezére, a korponai kiváltságlevél adományozója, aki a török császártól kapott koronát. Kicsoda valójában Bocskai István, akinek testamentumát a mai napig idézik, alakját pedig példaként állítják az új nemzedékek elé? És végezetül: hogyan kötődik Vámospércs történetéhez? Hiszen szobrot is állítottak neki a településen.
Bocskai István 1557-ben született Kolozsváron. Érdekesség, hogy szülőháza Mátyás király szülőházától néhány méterre található, ma a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem működik benne. A későbbi fejedelem édesapját I. Ferdinánd király a Magyar Kancellária titkárává nevezte ki, ekkor a család Bécsben él, Bocskai pedig a Habsburg központban udvarhű neveltetésben részesül (előbb apród volt, majd a király testőrségének tagja). Mindezek ellenére 1576-ban elhagyta a bécsi udvart, Várad főkapitányává nevezték ki. Kulcsszerepe lett a német-római császár, az erdélyi és a havasalföldi rendek törökellenes koalíciójának létrehozásában. A korabeli helyzet bonyolultságára jellemző (miszerint Erdély és a királyi Magyarország a bécsi udvar és a török birodalom ütközőzónájában volt található, napról napra változó, képlékeny érdekszövetségek hálójában), hogy Bocskai lesz az, aki később a Habsburg-ellenes felkelés kulcsfigurájává is válik. Bocskai a hajdúk élén, 1604. október 14-ről október 15-re virradó éjjel, Vámospércshez közel, Álmosd és Bihardiószeg térségében döntő győzelmet aratott a császári sereg felett. Ezzel a csatával vette kezdetét a Bocskai szabadságharc (1604-1606). A fejedelem csapatai hamarosan bevonultak Debrecenbe, Nagyváradra és Kassára; a hajdú csapatokhoz hamarosan az elnyomott jobbágyok tömegei, a városi polgárság, a köznemesség, idővel a főnemesség java is csatlakozott – szélesítve és erősítve a felkelés társadalmi bázisát. Bocskait az 1605-ös szerencsi országgyűlés Magyarország és Erdély fejedelmévé választja, I. Ahmed oszmán szultán pedig koronát küld neki (amit a fejedelem stratégiai okok miatt, a teljes török befolyástól félve, végül nem fogad el). A szabadságharc győzelmeinek kivívóit, a hajdúk zömét Bocskai kiemelte a földesúri fennhatóság alól, és közösségi kiváltságokkal, katonáskodási kötelezettséggel a hajdúvárosokban telepítette le saját birtokán, így Vámospércsen is. Ezt a fejedelmi elhatározást rögzíti és szabályozza az 1605. december 12-én kelt korponai kiváltságlevél. Bocskai István 49 éves korában, államférfiúi karrierje csúcsán hunyt el, 1606. december 29-én, Kassán.
Végrendeletében a független Erdély fenntartását kötötte utódai lelkére, amelyik kedvezőbb külpolitikai körülmények közt majd megvalósíthatja a szultán és a császár birodalma közt az ország egységét és a nemzeti királyságot: „szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre”. A reformációért a legtöbbet tevő nagy magyar politikusok egyike volt, ezért Genfben a ének egyik szobra az ő alakját őrzi. Az alatta olvasható felirat egyik jelmondata: „Hitünknek, lelkiismeretünknek és régi törvényeinknek szabadságát minden aranynál feljebb becsüljük.” Bocskai Istvánról számos közterületet, utcát, teret neveztek el. Az ő emlékére a hajdúk fejfedőjét Bocskai-sapkának nevezik.
Kik is azok a hajdúk?
Minden év december 12-én megemlékezünk Bocskai István vámospércsi szobránál a hajdúk letelepítéséről. Azokra a hajdú ősökre gondolunk ilyenkor, akik a fejedelem hívására hadba szálltak a Habsburg Birodalommal szemben, és akik – érdemeik és erényeik elismeréseként – kollektív kiváltságokra, majd közigazgatási autonómiára tettek szert. Napjainkban a „Hajdúság” nem csupán egy földrajzi tájegység elnevezése, hanem a hajdú hagyományokat ápoló kulturális identitás kifejeződése, a regionális öntudat jelölője, nem utolsó sorban pedig jól gondozott márkanév. De – tehetjük fel a kérdést – kik is voltak azok a hajdú ősök, akikre rendszeresen hivatkozunk?
A hajdúk eredetileg fegyveres marhapásztorok voltak. Nevük valószínűsíthetően a „hajtó” vagy „hajdó” szavakból eredeztethető. Feladatuk volt a csorda őrzése, ami időnként fegyveres fellépést is igényelt, mivel meg kellett védeni a jószágot a rablóktól vagy a ragadozó állatoktól. A vágásra érett marhát Ausztriába, Dél-Németországba és Észak-Itáliába terelték, ahol jó pénzért eladták. Ezt a sok évszázados hajtási útvonalat nevezzük „Oxenweg”-nek. A török hódoltság idején a marhahajtás biztosította a Magyar Királyság bevételének legnagyobb részét. A török háborúk során a fegyverforgatásban jártas marhapásztorokat szívesen fogadták fel katonai feladatok ellátására. A hozzájuk csatlakozó kisnemesekkel, végvári katonákkal és szökött jobbágyokkal egy új, fegyveres társadalmi réteg alakult ki. Az 1514. évi parasztháború egyik legfontosabb katonai bázisát alkották, Dózsa György leghűségesebb katonái voltak. A 16. században számuk gyorsan gyarapodott, mert a török hódítás számtalan település pusztulását hozta az Alföldön – a menekülők egyik lehetősége az volt, hogy beállnak a hajdúk közé. 1604-ben a Habsburgok által perbe fogott Bocskai István hajdúkat felfogadva szállt szembe a Habsburgokkal, s aratott mérvadó győzelmet 1604. október 14-ről október 15-re virradóéjjel Álmosd és Bihardiószeg térségében, Vámospércs közelében a császári sereg felett. Így kezdődött történelmünk első nagy Habsburg-ellenes felkelése, a Bocskai-szabadságharc.
Vámostelepülésből hajdúvárossá válunk
A hajdúk letelepítését Bocskai Korponán 1605. december 12-én kelt ünnepélyes okiratában mondta ki. Ebben 9254 hajdú vitézt megnemesített és családostól letelepített, saját birtokain. Idézet az okiratból: „Hogy pedig a mi említett vitézeink bizonytalan lakhelyeikről el ne széledjenek, és idegen joghatóság alá ne kerüljenek, hanem mindenkor meghatározott állandó helyen lakva a mi erdélyországi hű székelyeink szokása szerint Magyar- és Erdélyországnak minél hasznosabb és sikeresebb szolgálatot tehessenek, és hogy együttesen mindig készen találtassanak”. 1608-1609-re a hét úgynevezett öreg vagy nagyhajdúváros: Böszörmény, Dorog, Hadház, Nánás, Polgár, Szoboszló és Vámospércs, ezek mindegyike az akkori Szabolcs vármegyében feküdt. A nagyhajdúvárosok a 17. század végén hozták létre a Hajdúkerületet, ami a vármegyékkel egyenrangú, önálló törvényhatóságként működött. A Hajdúkerület 1876-ig létezett, ekkor jött létre a hajdúvárosokat is magába foglaló Hajdú vármegye Debrecen székhellyel.
Vámospércs a török hódoltság peremén
Vámospércs és környéke a középkorban a Habsburg birodalom részét képező királyi Magyarország, az Erdélyi Fejedelemség és a török hódoltság közti ütközőzónaként, pikáns határterületként létezett hosszú időn keresztül. Ilyetén helyzete folytán mindegyik hatalomnak ilyen vagy olyan módon ki volt szolgáltatva. A Bocskai István fejedelem által vezetett szabadságharcot megelőzően városunk egykori lakói a szolnoki szandzsákhoz tartozó debreceni nahiéhez adóztak. Bocskai fejedelem sikeres szabadságküzdelmeiben kardinális szerepet betöltő hajdú katonaság legértékesebb részét földdel és nemesi szabadsággal adományozta meg, a Korponán 1605. december tizenkettedikén kelt kiváltságlevelében. 1660. április eleje tragikus eseményeket hozott a hajdúvárosok történetében: Szejdi Ahmed budai pasa erős hadsereggel gyakorlatilag felperzselte a térséget. Vámospércsnek ezek után poraiból kellett újjászületnie. Szejdi pasát még ugyanebben az évben elérte a végzete: a szultán selyemzsinórt küldött neki, kivégezték. Szalárdi János krónikás a következőképpen ír a Szejdi-járásról: „A Tiszáig való szép darab föld, Istennek annyi szép gyülekezeti a szép rakott hajdúvárosokkal, amelyet boldog emlékezetű Bocskai fejedelem (…) a haza javára (…) telepített és ültetett vala (…) ím mostan ó nagy Isten mindenestül porrá és hamuvá téteték!”
Érdekes adalékok az évszázadokkal ezelőtti hajdúváros hétköznapjaiból
A káromkodást, paráználkodást, rossz hír keltését szigorúan (akár halállal) büntették a középkorban és a kora újkorban. A hajdúvárosi törvénykönyvben rögzített jogokkal a vámospércsi tanács is élt. Iratosi Dávid 1701-ben például a „nemes Vámospércsi Tanácsot hamis hitűnek” mondta ok nélkül, Büntetését – azt, hogy nyelvét kihúzzák –, feltételesen felfüggesztették. A vádlott megfogadta, hogy ha még egyszer ezt tenné, úgy „nyelvem kivonassék”. Hamza György hadnagyságában pedig Szabó Kata asszonyt találták paráznaságban, amelyért a törvénykönyv szerint halált érdemelt volna. Ha a bűntett még egyszer megtörténik – figyelmeztet a tanács – a kivégzést végre kell hajtani. Bana István pedig a feleségét csalta meg, s ezért szintén halált érdemelt.
1609-ben az öreg hajdúvárosok (Hajdúböszörmény, Hajdúdorog, Hajdúhadház, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló és Vámospércs) létrehozták az úgynevezett Hajdú Kerületet – e városok kezdetben laza, majd a vármegyékkel azonos jogosítványokkal bíró szövetségét. A városoknak egyenként és együttesen kellett a különféle költségeket, így például a főkapitány fizetését finanszíroznia. Feltehetjük az izgató kérdést, miszerint „mennyit kereshetett” a Kerület első embere? Egy 1753-as forrás szerint a legkisebb hajdúváros, Vámospércs a főkapitányi bérhez a következőkkel járult hozzá: 12 tyúk, 12 lúd, 12 ruca, 30 font faggyú, 12 icce vaj, 1 köböl búza, 1 köböl árpa, 1 szekér széna, 1 szekér fa, 1 sertés, 1 hordó gönci bor és pénzben kiegészítésként 12 forint.”
Hol keressük a régi Vámospércset?
Vámospércs három legrégibb utcája az 1799-es nyilvántartások szerint a Nagy utca, Kis utca és a Víz utca. Pár évvel később települhetett be a Hegyalja utca (1803-as forrás már tudósít a meglétéről). A nagygazdák és tisztviselők jelentős része a Nagy utcát választotta otthonául, a Hegyalján a vagyontalanabbak laktak. Az 1890-es években az újonnan parcellázott házhelyeken kiépült a Lisztes utca, majd mellette a Szőlős utca. 1905 körül a Vénkert körül osztottak ki házhelyeket. Érdekesség, hogy az első világháború után az elesettek árvái, özvegyei és a hadirokkantak részére a község mintegy ötven holdnyi olcsó háztelket juttatott. Ez volt az előzménye a Bancsitelep, Vásártér, Róna és a Pityeritelep kialakulásának. A lakóhely szerinti elkülönülésben a vagyoni szempontok döntő szerepet játszottak! A település magját alkotó három utcán a vagyonosabbak laktak, az újonnan alakult telepeken és a falu szélén inkább a szegényebbek, a később betelepültek építkeztek.
A Nagy utca, Kis utca és a Víz utca közötti ellentétek az 1876-os nagy tűzvészre vezethetők vissza. A tűz a református parókián nyomtatás alkalmával keletkezett, a Nagy utcán terjedt tovább, a teljes utcasor leégett a vasútállomásig. Az elpusztult házak lakói ínséges helyzetükben szinte koldusbotra jutva könyörögtek kenyérért, egy főzet lisztért – a Kis és a Víz utcák tehetős gazdái azonban nem segítettek rajtuk! Innen táplálkozott az a nagy feszültség, ami a hagyomány szerint még a 20. század elején is éreztette hatását a három utca lakói között. Jó példa erre, hogy a lokalitás és a vagyoni helyzet alapján szerveződött legénycsoportok nem mehettek át egyik falurészből a másikba udvarolni a megveretés veszélye nélkül. A lokális és vagyoni elkülönülés az 1950-es évekig erőteljesen nyomon követhető Vámospércsen. Felhívjuk a figyelmet, hogy a korabeli Kis utca és Víz utca nem azonos a ma ilyen névvel rendelkező vámospércsi utcákkal!
Egyetlen nap 1849-ből
1849. augusztus 2-án a Görgei Artúr vezette 1. (más néven feldunai) magyar hadsereg Vámospércsen tartózkodott. A szabadságharc végóráiban a tábornok Vámospércsen fogadta az ideiglenes kormány fejét, Szemere Bertalant és külügyminiszterét Batthyány Kázmér grófot. Ennek az egyetlen napnak a története sok információt fed fel a világosi fegyverletételig vezető, nem is olyan hosszú útról.
Görgei Artúr honvédtábornok, hadügyminiszter, a honvédsereg fővezére, az 1848-49-es szabadságharc legképzettebb hadstratégája, polgári foglalkozását tekintve vegyész, a magyar vegyésztudomány egyik első büszkesége. Görgei célja a szabadságharc e kései szakaszában az általa vezetett feldunai hadsereg egyesítése volt a szintén ütőképes délvidéki magyar hadsereggel annak reményében, hogy az egyesített haderő döntő győzelmet arathat Haynau tábornok felett. Sajnos erre már nem került sor: a vesztes debreceni és temesvári csatákat követően augusztus 12-én, Világoson, a magyar haderő letette a fegyvert az osztrákok segítségére siető oroszok előtt. Görgei megítélése ezután vita tárgyát képezte évtizedeken át. Áruló vagy a lehetőségeket bölcsen felmérő hadstratéga volt-e Görgei Artúr? Móricz Zsigmond, aki két ízben is felkereste az agg, 98 éves tábornokot, a Nyugat folyóiratban ekként ír róla: „A pályáját dicsőséggel vitte végig, s az egész osztrák hadsereget tönkreverte, úgyhogy az segítségért könyörgött az orosz cár előtt, s mikor a fegyvert letette: nem az osztrák előtt tette le, nem a gyűlölt és megvetett és tehetetlen és általa tönkrevert hóhér előtt, hanem az idegen szörnyű hatalom előtt. Szándékosan, tudatosan a magyar,»gloire« szolgálatában.” A szabadságharc leverése után az orosz cár közbenjárása mentette meg az aradi kivégzéstől, ausztriai száműzetésre ítélték. Csak 1867-ben térhetett haza. Teljes visszavonultságban élt, 98 éves korában érte a halál. Temetése napján még egykori ellenségei is megemlékeztek róla, s Ausztriában és Oroszországban is ágyúk sortüzével búcsúztak a hadvezértől. Páratlan hadművészeti lépéseit mai is oktatják a katonai egyetemeken.
A vámospércsi magas rangú politikai találkozó részletes leírását Görgei Artúr ezeroldalas naplójában találhatjuk meg. Az egyeztetésen Szemere és Batthyány, az ideiglenes kormány legfőbb miniszterei az orosz különbéke lehetőségéről tapogatóztak Görgeinél (a Szent Korona átadását is fontolóra véve a Romanov-dinasztiának). Szó volt arról, hogy Kossuth felajánlja Görgeinek a fővezéri címet, egyetértésben Szemerével; valamint Szemere egy Kossuth-ellenes puccs lehetőségéről érdeklődött Görgeinél: „A két miniszter váratlan megjelenésének hivatalos jelentőségéről nem volt előzetes tudomásom. Az, hogy fővezéri kinevezésem a küldöttség célja – általában gyanították (...). De hogy Szemere maga többek közt azzal a határozott szándékkal jött a táborba, hogy levelének hatásáról meggyőződjék, és ha lehet, a Szemere–Görgey-féle szövetséget Kossuth ellen a legrövidebb úton megcsinálja, abban egy percig sem kételkedtem; és Szemerét környezetem megjegyzései sem riasztották vissza ennek beigazolásától – legelső kérdése, melyet Vámospércsen egy véletlen négyszemközti találkozáskor hozzám intézett, valóban az volt: megkaptam-e a levelét?” A szabadságharc végóráiban tartott vámospércsi találkozót követően e három személyiség útja szétvált: Szemere és Batthyányi visszatértek Nagyváradra és a Szent Korona kimenekítésén fáradoztak, Görgei pedig Arad irányába indult tovább seregével.
A 19. század számos fordulatot tartalmazott Vámospércs életében. Míg 1850-ben II. osztályú járásbíróság székhelye lett, s 1871-ben elérte a vasút is, öt évvel később megszűnt a Hajdú Kerület. Az 1876. XXXIII. tc. intézkedett a Hajdú Kerület megszüntetéséről, illetve Hajdú vármegye megszervezéséről, ami Vámospércs esetében azzal járt, hogy 270 éves hajdúvárosi múltja ellenére rendezett tanácsú városból nagyközséggé kellett átalakulnia.
Amit elvett a 20. század, jóváteszi a 21.?
Az első világháború (1914-1918), összességében 15 milliótól is több ember halálát okozó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat- és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Bár valamennyi résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négyévnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett a háború végére, megszűnt a történelmi Magyarország, valamint a német területszerzés illúziója is szertefoszlott. A háborút lezáró békerendszer igazságtalanságai a II. világháború kitöréséhez vezettek. Rozalex Beatrix feltáró gyűjtése alapján 162 vámospércsi születésű első világháborús katonaáldozatról tudunk. A 162 hős jellemzően a magyar királyi 3. honvéd gyalogezredben, valamint a császári és királyi 39. gyalogezredben szolgált. Katonáink valamennyi hadszintéren megfordultak, Olaszországtól Oroszországig, Szerbiától az Osztrák Tengermellékig. Az első világháború után bekövetkező területi változások miatt Vámospércs az országon belül periférikus helyzetbe került, határsávvá vált, ami a település hanyatlását okozta. A nagyközség huszadik századi kálváriája a második világháború tragédiájával és a kommunista diktatúra kiépülésével folytatódott. A rendszerváltást követő években azonban biztató jelek is mutatkoztak: a nagyközség egyre inkább központi szerepet játszott a Ligetalja életében. Ennek tudatában 1997-ben a település vezetői előterjesztették várossá nyilvánítási kérelmüket, hogy az egykori hajdúvárosok közül utolsóként visszaszerezzék városi státuszukat. A városi címet a 21. század első évében, 2001-ben újból megkaptuk, vagyis az új évezredet ismét városként kezdhette meg Vámospércs.